UTOLSÓ RÉSZ. Köszönöm annak aki velem volt, ebből ennyit
hoztam ki…
Nem tudom hogy hol vagyok, miért kerültem ide 8 hónapos
terhesen, egyedül. Az biztos hogy Harry keze benne van. Egy egész otthonos kis
szobácskában találtam magam, de az ajtó kulcsra volt zárva. Így elfeküdtem az
ágyon és vártam.
Gondolkoztam. Mit akarhat? Senki sem tudja azt az éjszakát…
Hogyan talált meg?- ilyen kérdések kavarogtak bennem. De leginkább azon
zakatoltam: Mit akar? Majd’ beleőrültem a tehetetlenségbe. Elmentem az ablakig,
meg vissza. Aztán megint. Nem voltam magasam, normál esetben kiszöktem volna.
Két akadálya volt; terhes vagyok, és 2 hatalmas gorilla körözik az udvaron.
Megpróbáltam feleleveníteni az emlékeket. Hogy hogyan
raboltak el. Az utolsó kép az hogy lefekszem aludni, egyedül vagyok otthon,
mert Issac még az „apasága” előtt elment a haverokkal sörözni… Ha tudná hogy
nem biztos hogy ő a biológiai apa nem tudom mit csinálna…
Amúgy se bánik velem túl jól… Mármint, mikor milyen kedve
van. Van mikor a tenyerén hordoz, elmegyünk vásárolni, mindent megkapok,
kényeztet stb. Máskor pedig lekurváz ok nélkül,(vagy hát az apasági kérdés
miatt okkal, de ez az én kis titkom) minden második szava „ronda”, és volt
amikor meg is ütött. Nem egyszer.
Ahogy ez átfutott az agyamon, egyik kezemet a pocakomról a
combomra helyeztem, ahol az Issac által okozott kékes-zöldes-lilás folt
virított, ami feltűnő volt a hálóköpenyben. Megnyomkodtam, ahogy szerintem
minden ember teszi ha egy foltot talál, hogy mennyire fáj. És nagyon fájt. Egy
könnycseppet is elmorzsoltam, de nemcsak a fizikai fájdalom miatt.
-Ne aggódj picim, nem sokára minden rendben lesz. Anya majd
vigyáz rád, ne félj, megvédelek mindentől és mindenkitől. Az én kis hercegnőm vagy,
és nem vehet el tőlem senki…-suttogtam, miközben a hasamat simogattam. Mintha a
baba meghallotta volna, mert gyengén rúgott egyet, mintha megköszönné.
Elmosolyodtam. Jó érzés volt, hogy nem vagyok egyedül. Ezzel a tettével, amiről
ő talán nem is tudott, megnyugtatott.
Egyszer csak elfordult a kulcs a zárban. És előttem állt ő.
Életnagyságban. A lélegzetem elállt, és kikerekedett szemekkel bámultam magam
elé. Közelebb jött és leült közvetlenül mellém.
Egyik kezét a kezemre tette, mivel az enyém a hasamon volt
így az övé is oda került. Halkan felsóhajtottam.
Nem szólt semmit, és én sem. Gondolkozott és én is. Mit
mondhatnánk a másiknak?
Kissé kínos is volt.
-Kislány?- törte meg végül a csendet.
-Ja..-flegmáztam. De bevallom kicsit féltem is.
-Jobban jár ha rád üt, nem rám…
-Honnan veszed hogy a tied?
-Megérzés.-rántott vállat.
Ismét csend lett.
-Vigyél haza! Azonnal!- váltottam követelőzőbe.
-Nem. Itt maradsz velem. Biztonságban. Nem ver meg
mégegyszer!
-Honnan a…? Te figyeltettél?!
-Csak a biztonságod érdekében.
-Hát kössz, meg tudom védeni magam…-söpörtem le kezeit a
hasamról és arrébb ültem. De ő követett.
-Figyelj, ha enyém a gyerek gondoskodnom kell róla. És nem,
nem tudod megvédeni magad attól az állattól..
-Hagyj békén, már elfelejtettelek!- kiabáltam, de a közepe
felé beütött egy kis remegés, a végére pedig elcsuklott a hangom. Hazudtam. –
Érted?! Vitess vissza azokkal a hatalmas gorillákkal Issac-hez! És hagyj békén
örök életemre!
-Tényleg ezt akarod? Valóban? Hogy minden nap megverjen
téged, és később a lányodat is?! Ez kell neked? Ez a hangulatváltozós buzi? Meg
tudlak titeket védeni tőle!- emelte fel a hangját ő is.- Meg tudnálak védeni titeket…-közelebb
jött, lejjebb vett a hangerőn és szinte már suttogott. -A szerelmemet és a lányomat…-közelebb
hajolt és megcsókolt. Megint. Remek.
De nem szakítottam meg. Visszacsókoltam.
-Mért nem kerestél?- motyogtam közben, megtörve a varázst.
-Mert azt akartam hogy biztonságos életed legyen, távol a rivaldafénytől.
Csak jót akartam. Még mindig nem muszáj felvállalni a kapcsolatunkat, ha nem akarod,
de akkor is el foglak látni titeket. Meg védeni mindenkitől és mindentől.
-Milyen kapcsolatunk?-mosolyodtam el, de azonnal el is tűnt.-És
ennek az volt a módja hogy megcsalsz?!
-Na igen, ebből nem tudom kimagyarázni magam… Nem tudtam ellenállni.
De aztán pofonvágott és elment, mert véletlenül a te neveden szólítottam…-vakarta
meg a tarkóját.
De az az igazság hogy már nem haragudtam. Mert szeretem, és azzal
nem tudok mit kezdeni. -Sok ideig próbáltam kiölni magamból azt az érzést irántad,
de nem sikerült. Mindenkinek jár egy második esély, és mivel szeretlek nem tudok
mit tenni…-végig a földet, néztem. Felemelte az állam, és igazi férfihoz méltóan
a szemembe mondta:
-Én is szeretlek!
hoppá, én nem HappyEnd-et terveztem... mindegy, hát ez az lett. :) majd lehet folytatom. később. addigis pá :*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése